Ha előző bejegyzésem címének azt adtam, amit, akkor a mainak még erősebbet kellene választanom. Mert azóta beszéltem Vele.
(Itt kihagyok pár fejezetet, hisz azok csupa-csupa ömlengésből, közhelyből és csak számomra megérthető mondatokból állnak. Sorry.)
Hát, kedves Naplóm -szimbólummá avanzsált lelki szemetesládám- eljött e perc is. Most tisztábbak a képek. Most másképp gondolkodom, mint eddig, mióta ismerem őt. Most nem hogy el tudnám, de el akarom engedni. Ez tényleg így van. Nem tudom, hogy miért, már nem tud lenyűgözni. Már nem beszél nekem irodalomról, már csak kér. Ez nem jó már így. Sajnálom is, persze, hogy fáj egy kicsit, de nem annyira, mint a másik két szerelmem elvesztése. Érted. Mert "Tudodki" mindenképpen többet jelentett, még ha csak bálványom volt is. Na meg "Ő". Az álombéli herceg... de szeretem! A szívemben él, de tényleg, a szívemben örök időkre helyet kapott az én meg nem értett, hamar született lovagom... tudom, hogy ő volt a legjobb... miért nem találhattunk egymásra, ó... remélem tud lelkesedésemről, bárhonnan figyeljen is... kérem Istent, hogy nyugosztalja, s egyszer engedjen hozzá... Jajjj, mennyire furcsa vagyok... ma nem is az oroszlán, de a hajnali szitakötő-énem kerülgeti a hatalmat elmém felett. :) Van ilyen. Most találtam ki, de már létezik. Épp azon futtattam gondolataimat, hogy könyvet akarok írni, mert "üres frázisaimat" szeretném megosztani másokkal is... nem tudom, miért. Talán mert kicsit büszke vagyok arra, amitől most készülök megszabadulni. Mert végre az életembe eljött egy férfi... khhh... fiú... aki mellesleg költő, s nem tagadom, tehetséges... egy modern kori Rimbaud, aki tinédzser korára megírta életművét. Azért szeretném, ha még írna. Például rólam... de szép is lenne... az se lenne baj, ha szidna, ha csalódásaként emlegetne, de szeretnék versben szerepelni. Micsoda hiúság! Mekkora egóm van már nekem is, még eszembe jut, hogy esetleg nem untattam el... pedig biztos... na nem baj ez sem. Mondom, túlléptem, és tegnap, mikor hozzám szólt, nem remegett a kezem, nem volt légszomjam, csak rájöttem, hogy nincs mondanivalónk egymás számára. Negyed órán át semmi. Mikor megkérdezte, hogy "Mi nem fogunk találkozni, ugye?", akkor én azt feleltem, hogy nem tudom. Ha extázisban lettem volna, azt mondom kapásból, hogy"Deeeeeee!!!"... és nem ezt mondtam. Elmentem úgymond matekot tanulni, persze ez nem volt igaz. Bár kikapcsoltam a gépet, mert elegem volt, de nem ezért legfőképpen. Nem akartam azokat a kínos perceket. Nem akartam tudatosítani benne, hogy már vége részemről. S hogy még kalandnak sem nevezem sokáig egyoldalú rajongásomat. Nem akarom vele közölni azt sem, hogy tudom, hogy hazudik. Mondjuk, azért mégis jó lesz visszagondolnom életem első olyan tapasztalatára, mikor valóban nőnek néztek. Ennyi azért jó volt. De semmi több. Én azt sem bánom, ha soha nem fogunk találkozni. Ennyi. Bár Beléd, kedves Naplóm, még biztosan kerülnek betűk az ő nyomán, de azoknak már ne higgy!!! Én most kijelentem, hogy amit iránta érzek, az egyenlő a nullával, a szívemben, ha róla hallok, tovább uralkodik az általános nihil-érzet, már ami őt illeti. Most ugye nem érted? :) Nem baj. A lényeg, hogy azt akarom mondani:
"Soha már!" (köszi, Edgar! :)
