Életem

Sokmindenen keresztülmegyek manapság. Róla már írtam. Talán többet is, mint megérdemelte volna, hisz tudom, hogy csak egy szélhámos, egy ravasz széptevő, nem hiszek neki, és bár nem tudom, hogy milyen lesz elengedni, de meg kell, hogy tegyem, hisz semmi értelmét nem látom az egésznek. Na jó. Persze hogy van. De amennyire jó, olyannyira rossz is, mert semmit nem nyújt. Érted, kedves Naplóm. Nekem érzelem kell, nekem arra van szükségem, hogy ömlengjenek nekem, én szerelmet akarok, nem érdekkapcsolatot, nem egy egoizmus által elsötétített rózsaszín eget, hanem szerelmes álmodozást, romantikus sétákat, egymás szemébe nézéseket és hangos nevetéseket... amiket ha nem is maradéktalanul, de mástól igenis megkapok. De erről nem írok, mert annak még ennyi értelme sem lenne, inkább talán ezt is el kellene temetnem magamban, jó mélyre, s vérrel áztatni sírját, virágokat ültetni rá, s egy rövid, de annál különlegesebb lángolásként gyászolni őt... mert részemről igenis az volt. Mennyit gondoltam Rá, mennyiszer húzódott mosolyra a szám miatta, s emiatt hányszor gondolhattak zakkantnak! :) Mert hisz aki a semmin mosolyog, magában, az mi más lenne is! :) Na jó. De nincs jó kedvem, mondjuk rossz sem. Most a fásult semmit érzem, egy sanda várakozást, hogy mikor kérdezi már meg, hogy mi történt s én mikor fogok pirulni, s azt mondani, hogy még semmi! Ó, ő emiatt megint csalódni fog, evégett én is, s újra mélyülni fog a szakadék, amit a meg nem ismerés ásatott ki lelkünkkel. "Én nem tudom, mi ez, de"...nem jó, bár elmerengek szavaidon, várom, hogy mit mondasz, forróság költözik szívembe arra a pár percre, míg tart a varázs, de utána kong a csend, üres a tér, s nem tölti ki lángolás. Jaj, mikor jössz már! Nem tudom, miért is akarlak így, hisz annyi mindned tompít, annyi mindenben más vagyok nálad! És azért alapvető dolgokban igenis egyet kellene értenünk. Ja, és a találkozó... amitől nem tudom, hogy mit vársz, de bennem még homály ez az egész. Tudom, hogy miért vagy oly lelkes, de megintcsak csalódni fogsz, s emiatt fogjuk lezárni sosem létezett szerelmünket. Sajnálom, mert ígéretes volt, szerettem volna, beleéltem magam, de ha menned kell, hát menj, én nem foghatlak vissza erővel... neked más céljaid vannak, mások az eszközeid, s ha az én lelkem sem kell, hát akkor mást sem adhatok... Emlékszem akár még tegnapi kimondatlan foszlányaimra is, miszerint "odaadom, tiéd a barátságom, tiéd a lelkem!"...

Ha előző bejegyzésem címének azt adtam, amit, akkor a mainak még erősebbet kellene választanom. Mert azóta beszéltem Vele.

(Itt kihagyok pár fejezetet, hisz azok csupa-csupa ömlengésből, közhelyből és csak számomra megérthető mondatokból állnak. Sorry.)

Blogos pályafutásom harmadik állomásához értem. Nem is tudom igazán, hogy minek nekem három napló, dehát mindegy. Írok, mert van mit. Van kiről írnom. Ahogy egyszer neveztem: "jelenlegi édes problémámról". Nem nevezném meg, mint ahogyan magamat sem. Igazából azt sem tudom, hogy ki ő, vagyis tudom... költő, háborgó lelkű istentagadó- s ez az egyetlen dolog, ami elválaszt tőle. Viszont ha gyönyörű, vagy inkább szenvedélyes soraira gondolok, vagy mitöbb, felidézem őket, melegség jár át, s vonzódom ehhez a modern kori Adyhoz. Mert hozzá hasonlítanám. Egoista, mint Ady. Makacs, mint Ady. Szeretem mégis, mint Adyt... Mindig övé az utolsó szó, de az első sosem... ohh, ez annyira fáj. Régebben azt állítottam, hogy én el tudnék viselni magam mellett egy művészt, csak művész legyen. Ezt már nem így gondolom sajnos, és pont miatta. Köze lehet ehhez, hogy oroszlán a csillagjegyem, de szerintem sokkal befolyásosabb tényező az, hogy én ugyanilyen művész vagyok valahol. :) Na jó, nem vagyok művész, de a mentalitásom igenis megvan hozzá!

Én olyan furcsa teremtmény vagyok. Annyira olyan, mint ő, de annyira más is tőle. Nem találom a helyem. Olyan jó lett volna vele! De elrontottam. Elrontottuk. Nem tudom, hogy valóban vége szakadt e ennek a felemás románcnak :), de nagyon szeretném folytatni. Szükségem volna egy olyanra, mint amilyen ő. Nekem egy művész kell!!! Még mindig ezt mondom. S hogy el tudnám-e viselni, avagy nem, az megint csak egy idegesítő, vészjósló kérdés. Ő azokban nem hisz, amikben én, én pedig azokat tagadom, amiket ő vall. Szent ég, mi lehet ez???

Most ennyi, mert még felbosszantom magam!